Tömörkény István 1912-ben írta: Vasút akar lenni. Móra Ferenc tizenhárom éves áthallással ugyanezzel a címmel írta tárcáját. Ha csak a két dátumot néznénk, kiegészítve avval, hogy 1927. február 1-én végre el is indult, kimondhatnánk, nem siették el. Értesüléseink szerint a valóságban azonban már 1897. június 13-án meghozta első határozatát a szegedi magisztrátus, hogy Kiskunhalast Szegedhez keskenyvágányú vasút kösse. Harminc év ment rá tehát, de ne kárhoztassunk senkit, közben volt egy világháború is. Mindenestre Kecskemét, az örök rivális hamarabb elindította kisvasútját Halasra, a pusztamérgesiek még 1960-ban is arról álmodoztak, meghosszabbítják majd az ő szárnyukat is addig. Halasból a halasteleki iskola lett csupán, de az is az ásotthalmi szárny végén.
Az öregátkosban koncepciós bűnök bőven teremtek, sajnos, koncepciós áldozat lett a madzagvasút is. Egyik testvérlapi kollégám 1974. március 31-én tisztességgel összegez, és az akkori hivatalosság szócsöveként lelkendezik:"Lám, hogy gyorsul rendszerünkben a társadalmi változás." Sokan tudtuk, nagy summa pénz kellett volna a korszerűsítésre, de azt is tudtuk, hány évig hagyták pusztulni. Hangoztatták, elpártolt tőle az utazóközönség. Azzal kontráztunk, ha nem hajnalok-hajnalán indulnának hosszú szerelvények Szegedről kifelé, Mérgesről és Ásotthalomról befelé, és este vissza, hanem óránkén egy-egy „ sínbusz” , amelyen a masiniszta a jegyeket is ellenőrzi, akkor nem kellene a sok embernek egész napot tespednie kint is, bent is. Ahogy a villamosok kitérős útvonalain se kell külön személyzet, a vasúton is csökkenthették volna.
Naponta jártam mérgesre és vissza. Hat órát utaztam oda-vissza, és csak utána jött a tanárok idővel nem mérhető munkája. A nagy vasúthoz képest játékszernek tűnt, csak a tarifa volt ugyanaz. Mászunk, állunk, várunk-mi őriztük talán legtovább a MÁV-rövidítéscsúfos változatát. Magunk tüzeltünk. Egyik tanárnő kis tányérjával raktuk a porszenet, vagy leakasztottuk addig a kocsi oldaláról a táblát. Választhatunk, megfagyni akarunk, vagy büdösben fuldokolni. Vasúton jöttünk akkor is, ha Zákányszék-alsón bedöglött a mozdonyunk. Onnan gyalogoltunk haza, téli zimankóban.
A Tito elleni bunkerépítési hajrában kiveszett az erő a mozdonyokból, utána csak vegetált a szegedi madzag. Addig-addig számolta föl „gazdaságtalan” szárnyvonalait a vasút, amíg katasztrofális helyzetbe került. Ha ennyi átkát naponta tapasztaltuk, miért buzog föl sokunkban ma is a nosztalgia utána? Mert megszüntették, pedig megjavítani kellett volna. Szinte mindenkit ismertünk, aki rendszeresen utazott. A tanárokat is, a kosaras falusiakat is. Ezt nem úgy kellene értenünk, hogy megismertük őket. Szinte mindent tudtunk egymásról. Az utolsó járat a búcsúzók gálája volt. Jobban hozzám nőtt, nem volt szívem elmenni. Tavaly hallottam kóbor jóslatként, talán visszaállítanák az ásotthalmit, kirándulók szállítására. A mai helyzetben? Nehéz elhinni.
A megszűntetés napján hívott az egyik tanácselnök: gyere, nagyszerű cikket írhatsz a szocialista brigádunkról. Holnap kezdik a sínek fölszedését. A villamossíneket is fölszedték másnap, nehogy visszacsinálja valaki. Más nótát fújok, nem megyek. Lapunk becsületére legyen mondva, megyei hatalmasságokkal is tengelyt akasztva marasztalni akarta. Kerítésoszlopként, marhák karámjaként itt-ott ma is láthatók a régi sínek. Ingyen adták a községeknek. Igaz, utakat hosszabbítanak, és azt jól tették. Jó nagy körzetek estek ki azonban a buszforgalomból, és az autós világ csak sokkal később ért el odáig. Hányan maradtak tanyájukba zárva évtizedekig, sokuknak örökre, ahogy az indulás előtt voltak? Sokan jártak rosszabbul, mert a kocsit-lovat elvették, a busz meg messze járt.
Talán Csontos Magda írta akkor, nem itthoni lapban: meggyilkolták. Élt negyvennyolc évet. Most számolgatjuk, huszonöt éve siratjuk.

Délmagyarország: 2000, augusztus 26.