Kertszomszédunk volt Gyula bácsi, Isten nyugosztalja szegényt. Múltjához a virtigli kertészkedés is hozzá tartozott, és szakismereteiből bőven juttatott nekünk is. Mivel a mi kertünkben a gazok mellett jegyzetek, tárcák, novellák, színdarabok, regények, mindenféle hiábavaló könyvek is teremnek, két idevágó mondását idézném most. Az egyik: halálom előtt mindenkinek megbocsátok, de a folyondárnak nem! A másik: magyar ember előbb cselekszik, azután gondolkodik. Kajla fejemben egybekapcsolódik a kettő.

Egy hibát azonban ő is vétett. Kertjének előző tulajdonosa salakból olyan peronfélét rakott kerítése elé, vicceltem is vele eleget. Itt a kisvasút is megáll majd? Jött ő, a kertész, kiszedte a mihaszna salakot, és meggyfákat ültetett oda. Egy darabig teremtek a fák, aztán beléjük ütött a nyavalya, még mielőtt a monília divatba jött volna. Ezt csak azért mondom, hogy a kisvasútra tereljem a szót. A madzagvasútra.

Naponkénti használója voltam másfél esztendeig. Amikor meg akarták szüntetni, a legilletékesebbet kezdtem hergelni. Megszüntetni könnyű, csak határozat kell rá, de meghagyni üdvösebb. Akkor már leginkább úgy működött, hogy korán reggel indult egy óriáskígyó-szerelvény Pusztamérgesre is, Ásotthalomra is, és ugyanakkor elkezdett befelé mászni, állni, várni - állítólag ebből rövidült a MÁV -, és ugyanez a páros fordult vissza, amikor a nap lenyugodni készült. Azt ajánlottam, óránként induljon egy sínbusz innen is, onnan is, aztán, ha beválik, akár félóránként is lehet. Mert aki be akar jönni, vagy ki akar menni, nem biztos, hogy teljes napot szán rá.

Koncepció volt azonban a megszüntetésére - "meggyilkolásának" nevezte kedves kolléganőm, Csontos Magdolna -, el kellett tűnnie. Terjed a koncepció, kiirthatatlan, akár folyondár. És most jön Gyula bácsi második mondása: magyar ember előbb cselekszik, azután gondolkodik.
Könnyű nekem kiskerti folyondárok között tekergetnem a mondatokat, ide bizonyítékok kellenének. Azért kell megszüntetni, mert alig használja valaki. Amióta szerkesztőségünk kiköltözött a városból, kombinálni szoktam a biciklit a villamossal. Átszállok a tujára ott, ahol legközelebb hagyhatom a drótszamarat. Visszajövet megint megnyergelem, és tekerek a kertbe.

A villamos is síneken jár, és túlélt néhány koncepciót, most mégis azt találták ki, sűrítik inkább a járatokat. Az lett belőle - lássatok csudát, emberek! -, hogy útja nagyobbik részét tömve teszi meg. Rájött a hivatalosan leginkább hibbantnak, ütődöttnek tartott kétlábú egyed, akivel a közvállalkozóknak leginkább csak baja szokott lenni, hogy gyorsabban ér célhoz, ha elkap egyet.

Ha én lennék a vasút, nem éppen füstös mozdony képében, kombinálván a madzagvasúti nagy pofont a villamos üdvössé válásával, a halálra ítélt szárnyvonalaknál is meggondolnám még egyszer, és óránkénti motorokat indítanék. Kísértetiesen hasonlít ugyan a megoldás a kutyaharapást szőrivel szisztémához, de egy gyászos jóslatot talán segít elűzni. Addig-addig karcsúsodik a MÁV, amíg úgy nem jár, mint Toldi lova a szeméten. Az utolsó majd nem az ajtót zárja be, hazaviszi a félkarú sorompót. Emlékezzünk rá, Gyula bácsi a kiköpött magyar folyondárnak nem bocsátott meg.