Vasút akar lenni.


Hogyan támad az út? Ezt bajos tudni, de elnézni lehet. Mikor a réti semlyék, vagy a legelő fölszabadul tavasszal a hó alól, apránkint gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő multán kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, szóval, mint mondani szokás, nyomon járt. Mehetne a mezőn másfelé is, de nem megy. Hegyes vidéken ez más, mert ott kerülgetni kell a köveket, itt azonban mit sem kell kerülgetni. A menés a mező minden részén egyforma lehetne, az út rajta egyformán jó, vagy egyformán rossz. Időt is takaríthatna az, akinek sietős dolga van, ha egyenesen haladna a mezőn s nem kanyarogna rajta úgy, ahogy az út kanyarog. Az elmélet ezt így mondaná, de a gyakorlat nem így mondja. Ahogy az az ember kanyargott, aki tavasszal legelsőbb vágott, úgy kanyarog utána mindenki, aki arra jár. Miért? Ki tudná? S miért kanyargott az első útcsináló? Azt sem tudni. Talán tócsák voltak még a nedves földeken s azért kerülgetett. De azok már elmultak régen s az utána következő utasok már a nem létező pocsolyákat kerülgetik. Ez így van. Mert kell valami elöljárónak lenni, aki nekivág valaminek. A többi pedig halad utána. Ez egy kicsit sajátságos dolog. Ha a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. A juhász rájuk ereszti a pulikutyákat. Azok ugatják, marják, harapják a birkát, a hátukra ugrálnak s úgy tépik dühükben a fülit, de a birka mégsem megy. Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon. Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.

Más azonban a kocsiút. Hát azt ki tudná megmondani, hogy a sík mezőben az miért kanyarog minden ok és értelem nélkül? Azt mondják, hogy azért, mert itt az a tanya van, amott az a tanya van és az útnak szokása, hogy a tanyáknak közelébe kanyarog. Pedig dehogy. A tanyák legföljebb száz évesek s az út több évszázados. Az utak előbb voltak, mint a tanyák, amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem megfordítva. Némely alföldi út dombon megy keresztül. Az ilyen út a régi használat nyomán úgy ki van vágva, hogy az út két oldalfala a kocsiban ülő ember fejével van egy magasságban. Pedig ezt az utat nem vágta ki senki, hanem ezt a rajta való járás vágta így le a dombból. Úgy lehet, hogy ezer esztendőnek ez a járás-kelése kellett ehhez. S ezer év előtt az az ember, aki itt utat tört, miért éppen itten tört utat? Azt mondják, hogy ez a véletlenség műve, mert hiszen valamerre csak kellett mennie, ha már éppen menni akart. Ez igaz, de azért az sem egészen úgy van. Nálunk az az út, amely a tanyára visz, hosszú darabon át szigorúan Szeged és Dorozsma határán fekszik, lombos vidéken, már amennyire mifelénk ilyesmiről beszélni lehet. Ez is olyan sok évszázados-forma út. A két oldalán szőlők, amik homoki borokat teremnek. Az út széles ugyan, nem is országútnak nevezik régi nyelv szerint, hanem marhahajtóútnak, de azért mégsem szélesebb, mint tizenöt öl. Miért van éppen itt? Azt mondják azért, mert itt a határ. De hiszen nyilvánvaló, hogy az út régibb, mint a határ. S az út két oldalán a szőlők két különféle bort teremnek, más íze van a dorozsmai oldalon lévő bornak s megint más íze a szegedi részen termettnek. A szőlőtőke ugyanaz, a kezelés módja ugyanaz s az út által kettéválasztott szőlőkben mégis más ízű bor terem. Aki legelőször járt erre kocsin, aki legelőször intézkedett az iránt, hogy ne más felé, hanem tisztán csak errefelé legyen az út: hogyan találta meg az a régi ember a földek minőszerűsége között való elválasztó határt? Ez a kérdés azonban szintén azon dolgok közé tartozik, amikben nincsen okos ember.

Más azonban a vasút. Ez már ugyancsak új dolog, ez nagyszerű dolog, amiről azt mondja a régi katonai nóta:

Sikojtozva, mint az vason az bagon,
Kedves rózsám kinézött az ablakon.
Mindkét szömöm könnybe lábadt,
Úgy néztem én teutánad galambom.

Ilyen a vasút ott, ahol van. Hát ahol nincsen? Azt lehetne mondani, hogy ott semilyen. De erre is el lehet mondani: hogy pedig dehogy. Ott kint, a mély mezőkben elsülyedt tanyák között a vasút a gondolatokban él. Nem a valóságban van meg, hanem a koponyákban. E helyeken irigység tárgya az a másik pusztaszél, amelyen vasút megy keresztül s ahol e tanyai házak ingaóráját a vaskerekű kocsik járásához lehet igazítani. Csak az egészen öregek törődnek vele, gondolván, hogy minek az már arra a kis időre, ami nekik az életből még lemorzsolni való van? De mások mind lesik a híreket róla, hogy akar-e vasút lenni, hogy csinálják-e vajjon s a gyermekek, akik még sohasem láttak ilyesfélét, esténként e szörnyeteg vasbikák felől álmodozva alszanak el a kuckóban.

***

Egyszer csak jön egy úrforma a határba kocsin, több emberrel, meg sok színes karó a kocsin. Ez az úr a mérnök, vagy pedig nagyobb tiszteletadás okából földmérnök, mivelhogy a földet méri föl. Az emberei pedig lánchúzó mérnököknek neveztetnek és sok bort szeretnek inni, de nem csoda, mert nekimennek a lánchúzásban akár a víznek, hát hideg időben belső meleg erő szükséges ide, az pedig a borban van. A mérnöknek van hosszú messzelátója, amely háromlábra jár és van a mérnöknek sok makfája, amely szó megint térképet jelent s a mappából formálódott. A mérnök mindig cigarettát szív, aminél fogva csak sovány, ami azonban szintén nem csoda, mert a mérnök odaföl a Budapestbe a heptikus iskolába szokta tanulni a messzelátás tudományát.

Ahol a pusztaszélen a háromlábú masina hol itt, hol ott feláll, ahogy a tarka karókat a lánchúzók itt, amott a földbe leszúrják, ahogy a mérnök a rézcsövön nézdegél keresztül s a kezefejével hol erre, hol amarra kergeti a legyeket az orra elől, (pedig így ilyenkor ősszel már már muslinca sincsen: hát mi baja velük?) mindez különös dolog arra kifelé és sok szóbeszédre ad alkalmat.

- Hát ez hozza a vasutat? - kérdezik gúnyosan némely kételkedők.

Más emberek, akik régebben fiatalkorukban mint kubikusok világot láttak s értenek az efajta tudományokhoz, csendre intik őket, mert úgy áll a dolog, hogy csakugyan így és nem másképpen képződik a vasút.

No, ha így van, a más. A mérnök a gárdájával együtt kezd abban a tiszteletben részesülni, amelynek a hatalmasak irányában való megnyilvánulás a szokása. Legélénkebb érdeklődés kíséri most már azt, hogy merre jár a háromlábú masina. Mert bizonyosan arra megy majd a vasút is. Tóásó Biacsi Ferenc, akinek a tanyájában a mérnök meghálni szokott, általános irígykedésben, megszólásban és meggyanusításban részesül. Mert bizonyosan kifurfangérozta már magának a mérnöknél, hogy az ő tanyáján lesz az állomás, mindjárt a kukoricagóré mellett.

De jól van ez így, hogy a beszéd megindul. Mert voltaképpen az előbbhaladásért való törekvések ezek. Továbbá, mikor a mérnök már minden szerszámával és cselédjével elvonul a mezőkről, van legalább a téli estéken odakint miről beszélni. Például Sós Szabó Pál azt mondja:

- Az én földemön ugyan ingyen nem mén körösztül. Ha mönni akar sajátítson.

- Hát hiszen nem is ingyen akarják azt - vélik mások.

- Az más, - feleli Sós Szabó - azt mög löhet érteni. Hanem amúgy, azt már nem. Mert tudja kend, a szó: szellő, a kontraktus: az csak papiros. Hanem a pénz a fundamentum.

Néma csend és hallgatás van.

Most Nyerges Kiss István szól, mint öreg ember:

- Én pedig ingyen is odaadom a földem sarkát, ha arra kerül a vasút.

- Jaj, - feleli Sós Szabó - hiszen akkor elbukott kend. Ha beépítik a kend földjébe a vasúti töltést, hát akkor hogy megy kend rajta körösztül a föld másik részébe szántani az ekével.

Most az emberek Nyerges Kisst nevetik, de egyben gondolják, hogy van annak magához való esze. De csakugyan, Nyerges Kiss azt feleli Szabónak:

- Mondtam már, hogy csak a földem legsarkát ígértem oda; hát azon túl már hova haladjak az ekével?

Most erre még hangosabb a nevetés, de most már Sós Szabónak a rovására. És Szabó elkeserülve a gúnyos kacajon, mérgében félreteszi még az idősebb iránt való tiszteletet is és így adja föl a kérdést.

- Kend talán a városi urak szószólójává szegődött? Ugyan mi fizetés jár érte?

De Nyerges Kiss István csak szótlanul legyint egyet a kezével erre a beszédre. S a népek most már reá nyugalommal tekintenek. István bácsi helyt állt. Helyt állt no, bárki bármit beszéljen is.

***

Mindezek azonban csak a kezdetnek a kezdetei. Mert azután jön a java. Mikor a nagy lassú medvék, a hivatalos apparátusok megmozdulnak a vasút irányában és megkezdik a bejárást. Két fajtája van ennek is. Az egyik a közigazgatási bejárás, a másik a műtanrendőri bejárás. A különbség a kettő között az, hogy amikor a közigazgatásra járnak be a hivatalosak, akkor még nyoma sincsen a vasútnak, ellenben mikor műtanrendőrileg járnak be, akkor már kész a vasút, megy is, fütyül is, csakhogy nem hivatalosan megy s nem hivatalosan fütyül. A műtanrendőri bejárás után azonban már hivatalosan gázolhatja el azt a pusztai kivert bikát, aki nagy magabizakodásában nekiment a jött-ment vasbikának, hogy kiszorítsa a határból, amelyben eleddig csak ő volt az uralkodó erő, tekintély és hatalom.

De ez még messze van. Ezúttal csak közigazgatásilag járnak-kelnek mindazok, akikre a törvény a hivataluknál fogva rájuk parancsolta, hogy értsenek ehhez a mesterséghez. Mert ehhez érteni kell, most dülvén el az egész vasút sorsában az, hogy merre menjen.

Ez pedig nagy kérdés.

Mert ha e tekintetben Luklábú Csülkös Monori Kiss István kintvaló gazdálkodó polgártársunkat fölkérdezzük, Istvánnak az a nézete, hogy ő nem bánja akármerre megy is, de az ő tanyája udvarán föltétlenül keresztülmenjen, mert ő egyenesen az ereszet alól akar a vasútra fölszállni. Továbbá a vasút az ő udvarába úgy kanyarodjon, hogy azt nem bánja, ha a szénaboglyák a túlsó oldalakra essenek, de a kút mindenképpen az innenső oldalon maradjon. Ezt megkívánja a jószágitatás, továbbá az apró libai, kácsai és csirkéi szempont, nehogy ital végett a túlsó oldalra levő járkálások folytán elgázoltassanak szegények.

Miután körülbelül a lapos mezőkön majdnem mindenki így gondolkozik, a hivatalos uraknak főhet a fejük eléggé abban, hogy most már csakugyan merre menjen a vasút.

A muszka császár megteheti azt, mikor már fölbosszankodik az ilyenféle érdekeltségi háborúkon, hogy a léniával egy egyenes vonalat húz a térképre s az mondja: erre menjen a vasút. Alkotmányos országban azonban nem történhetik ilyesmi - véli Luklábú Csülkös és ehhez mindenek hozzájárulnak.

Azonban bárki bármit beszéljen, szép azért elnézni az ilyen tülekedést. Egyéni érdekek harca ugyan, de mégis csak az általános fejlődés csatája.

Hiszen az emberek nem olyan bolondok odakint sem, hogy ne lennének belegyőződve abba, hogy úgysem mehet be minden tanya udvarába az a vasút, de mégis küzdenek, próbálkoznak, erőlködnek, igyekeznek: eleven cáfolatául annak a vádnak, mintha a kint élő népben az előbbre való haladás ügye felől elfásulás tartózkodna.

Egy formás menyecske, úgy a negyven év körül, igen csak dörgölődzik az urakhoz, akik a makfákon az utat szerkesztik. Kocsival megy utánuk s ahol csak megállnak, mindjárt köztük van.

Már mikor nem állhatják, megkérdik tőle:

- Ugyan melyik földben érdekelt?

- Én? - mondja az asszony. - Én? Ezen a tájon mán semelyik földben sem. Én arra beljebb való vagyok. Az én földem mellett úgy is elmegy.

- Hát akkor mit kínlódik itten velünk ok nélkül?

- Azért, - magyarázza a menyecske - hogyha majd möglösz a vasút, az én fiamat tögyék bele fűtőnek...

***

A bizottság kocsin jár. Az úgynevezett érdekeltség egy része szintén kocsin követi, vagy pedig gyalog. A homokon ugyanis nem sok különbség van a kocsin való menés és a gyalogjárás között. Sőt a gyalogjáró az ösvényeken néha hamarabb odaér ahova kell, mint aki a kocsival az utakon kanyarog.

Föltünik egy szálas, erős tartású idős ember, aki nincsen kocsival, de minden megállási helyen ott van.

Figyelemmel hallgatja a tárgyalásokat, de nem szól bele semmibe. Szóval nem zavarja a vizet.

Csak néha kérdezi:

- Hát erre mén?

- Igen.

- Erre a Vödörlopó Dobó tanyájának?

- Hát.

- Úgy hát - szól elgondolkozva, amikor a kocsik megint megindulnak, ismét csak megy utánuk.

Egyszer azután megkérdezik tőle szintén egy megállóhelyen:

- Bátyám, maga miben érdekelt?

- Sömmiben - feleli kurtán.

- Hát akkor miért fárasztja itt magát?

- Hát tudja, - feleli az őszes ember - én már úgy se éröm mög ezt a vasutat. De tudni akarom, hogy ha majd legalább lösz, hát merre mén.

Az urak beleszólnak:

- No pedig most már nem olyan hosszú lesz a várakozás. Megérheti még, hogy fütyül a vasút. Hány éves? Hatvanöt?

- No - mondja az öreg. - Följebb.

- Hetven?

- Följebb!

- Csak talán nem nyolcvan?

- No, - neveti a vénség - annyi sem. Hanem kilencvenkettő. Tudják az urak, én még abban az időben születtem, mikor Ferenc császár megbukott a feketehasú bankókkal.

Hát nem lehet tagadni, jó levegő van ezeken a külső részeken. Fényes tekintetével az emberekre nevet és akácok illatos virágai peregnek a fák hegyéből a vén fejekre.