Az utolsó járat

Nem tudom mire gondolt. Botjára támaszkodva álldogált az idős ember. Nézte a kisvonatot, a fekete kocsikat, hallgatta a mozdony kétségbeesett sikoltását. Azt hiszem a múltba is nézett. Konokul figyelt, nem szólt senkihez, lábai mintha földbe gyökereztek volna, mozdulatlanul állt, csak a szeme rezdült. Szempillái rángatóztak, s az arca könnyes lett. Sírt az öregember. Aztán, hogy kizötyögtek a kiszolgált kocsik Kunhalomról, kalapját megemelte, de nem integetett. Először itt láttam síró embert, aki temette a "madzagvasutat".

Az utolsó járathoz sokan eljöttek. Ott voltak a részvétlátogatók, nem hiányoztak a kíváncsiskodók, megjelentek a fotósok, a régiséggyűjtők, és a szenzációra várók. Napok óta olyan volt a forgalom, mint húsz évvel ezelőtt, amikor a lépcsőkön is csüngtek. Az utolsó járat zsúfolásig megtelt, pedig még kisegítő kocsikat is kapcsoltak a szerelvényhez.

A "temetésre" készültek, koszorúkat akasztottak a Diesel-mozdonyra, a vagonokra plakátoknak beillő papírlapok kerültek, s teleírták azokat. "Élt 48 évet." "Ez az utolsó." "Most miért bántanak?" "Tessék beszállni!"

A vonatra a múlt áthatolhatatlan ködfüggönye ereszkedett. Én így éreztem. Mert akik tehették, emlékeztek, hangosan, vagy szótlanul, szomorúan és nosztalgiával, keserűséggel és bűntudattal. Bűntudattal, mert ők hagyták el a vonatot, és nem fordítva. A hatvanhárom éves Csókási Sándor bácsi csak a fejét rázza.

- Én nem lettem hűtlen, én mindig ezen utaztam. Sajnálom, nagyon sajnálom.

Méreg Antalné szemtanúja volt az ünnepélyes avatásnak. 1927. február 1-én keményen csikorgott a hideg tél. Olyan idős volt akkor, mint most a kisunokája, aki ott pipiskedik az ablakban.

- Emlékszem: ingyen mentünk. Nem kellett jegyet váltani. De szép is volt - ezt inkább magának mondja. Nem kérdezem, de megjegyzi.

- Visszafelé már autóval jövünk. A lányomék várnak Zákányszéken.

De szép is volt! Mondogatják ezt az idősebbek, és fiatalok bólintanak erre. Soha nem látott képek elevenednek meg előttem. Inkább csak elképzelem, hogyan harcoltak ezért a vasútért, ahogy kedélyesen mindig emlegették: a "madzagvasútért", hogy meglegyen. Az alsótanyaiak már a múlt század végén verték az asztalt, írogatták a beadványokat Szeged királyi város törvényhatóságához. Tüzelték a szónokokat, ígérték a pénzt, a városiak pedig tudták, ha meglesz a vasút, több dinnyét, körtét, barackot vehetnek a piacon és olcsóbbért. Ezért aztán megbízta a város Stelczel Frigyes mérnök urat, jelölje be a térképre a sínpárokat, csinálja meg a terveket, számítsa ki mibe kerül. Már 1907-ben minden készen állt, hogy az alsótanyaiak, szegediek, domaszékiek, zákányszékiek akarata érvényesüljön. Csak a pénz hiányzott. Mire összegyűlt volna, jött a háború.

Megint várni kellett 1924-ig. Ekkor végleg eldöntötte a város, hogy 2 millió 871 ezer aranypengőből megépíti a síneket. Elhatározásukkal nem sokáig vártak, 1926-ban megtették az első kapavágást, s egy évvel később már robogtak a gőzös acélparipák.

Akkor robogtak, most döcögünk. Az utolsó napon ez a vonat különösen nehezen halad. Nem tudjuk, ki tette a dinnyéket a sín közé. Ezért is kellett fékezni a masinisztának. "Búcsúzunk 1975. augusztus 31-én." "Viszontlátásra." Bicskával faragták ki a nagybetűket a fekete dinnyehéjra. A hatalmas paprikákra nem írtak semmit. Néhány gyönyörű szőlőfürt társaságában zsinórra felfüggesztve feszültek két sürgönykaró között. Csak egy pillanatig jelentettek kedves akadályt. A zákányi iskola után is meg kellett állni, pedig nem volt állomás. Rózsacsokor repült felénk és a vagonok között hullott le. Kerekes Gyula vonatvezető leugrott, megkereste a virágot, s a mozdony elejére tűzte. Az asszony, aki a rózsát dobta, könnyezik.

- Köszönöm a figyelmességet. Nagyon köszönöm - kiabálja, és kendőjével integet. Kőrösi Tibor mozdonyvezető magyarázza nekem:

- A tehenei miatt de sokszor megálltunk!

Különös utazás ez az utolsó. Cs.-ék 24 éve élnek Szegeden, eddig nem hallottak a vonatról, most felszálltak, ők is kihasználják a végső lehetőséget. Helmi Géza pesti pékmester sem akar úgy visszamenni a fővárosba, hogy ne lássa, milyen a búcsú út. A szegedi Pálmai Géza kislánya kacag, boldog. Az apu megígérte, hogy elhozza. Az apu betartotta a szavát.

Puskásék szomorúak, szótlanok, a tájat nézik, a jól ismert táblákat, fákat, villanypóznákat. Zákányalsóra utaznak.

- Az életünkből eltűnik valami, ami hozzánk nőtt. Gyerekkorunk óta halljuk a dübörgést, mozdonyfüttyöt - mondja halkan a férfi, s le nem veszi szemét a szaladó fákról.

Négy fiatalember a láda sörtől vidám. Az üvegek üresek, a maradék borral még tudnak koccintani. Egész nap vonatoztak, társaságukban húsz üveg kőbányaival és négy üveg zöldszilvánival. Domaszéken leszállnak, egyet intenek. Nem számoltam, hányan integettek. Sok százan lehettek. Családok tanyájuk előtt várták az utolsó járatot. Néhol még ünneplőbe is öltöztek.

Azt hiszem, a pusztamérgesi állomásfőnöknek, Rozsi Jánosnak nincs szüksége fényképre. Míg él, nem tudja elfelejteni a kisvasutat. Hányszor hívták, menjen el máshová, tanácselnök is lehetett volna, sokkal több pénzért, de kitartott itt negyvenkét évig. Volt ő pályamunkás, mozdonyvezető, s mindaz, ami lehetett ezen a pályán.

- Szépen telt el a negyvenkét év. Sok embert megismertem, sok embert megszerettem. Az életem volt a kisvasút - nyomja meg az utolsó mondatot kesernyésen.

Nagyot füttyentett, utolsót füttyentett Szeged-átrakón a mozdony. Véget ért a "temetés". Szépen sikerült. Méltóságteljes, ünnepélyes és szomorú volt. Még egyszer eljátszottam magamban a szavakkal: Madzag. Vasút. Madzagvasút.

A madzag elszakadt.

Halász Miklós

Délmagyarország, 1975. szeptember 2.