"ÚTBAN VOLT" A KISVASÚT

Az állomásfőnök álma

A fiatalabbak, s a távolról érkezők már nem is tudják: az erdős, tanyás szegedi vidéken kisvasút kanyargott valaha. Akárha stílusos lenne azt mondani: a sínek helyét benőtte a gaz. Csakhogy ez nem mindenütt igaz. Van, ahol a vasúti töltés helyén most bitumenes műút szalad Pusztamérges, Rúzsa felé. Egyébként is, oly régen nincs már a patinás sínpálya, hogy inkább az emlékekben él, mintsem gaznőtte valóságban. Már nem visszatérő beszédtéma a kisvonat, de ha bárki fölemlítené a környéken, kevés felnőttet találna, aki ne gondolna rá sajnálkozva.
Akkor lám nem csoda, ha a régi rúzsai állomásfőnök, Daka András időnként felriad éjszaka: dolgoznia kell! Munkál benne a kötelességtudat, amit a MÁV-nál töltött huszonkilenc esztendő plántált beléje. Szóra bírni azonban nem könnyű, amint a tanyáján a kisvasútról próbálom faggatni.
- Javítgatnom kell ezt a motort, vizsgáztatni viszem. Meg egyébként se igen lehet már mit beszélni a keskeny nyomtávú vonalról. Már több mint másfél évtizede, hogy megszüntették, mert gazdaságtalannak itélte a vasúti vezetés, meg túlzottan költségesnek a fölújítását. Akkor nem kérte senki a véleményünket, se az itteni vidéken lakókét, hogy mi légyen a kisvasúttal, de még a terményforgalminak, vagy az erdészetnek, a szövetkezeteknek a véleményét se igen vették figyelembe. Különben a szerelvényt még most is ugyanúgy errefelé húzná a motorkocsi.
Itt aztán megrekeszti mondandóját a kemény tekintetű vasutas, s mintha az látszódna rajta: nem szivesen gondolkodik a múlton, ha már az élete tizenhat esztendejét pont a kisvasúti szolgálatban töltötte, s 1975 augusztusától a vaspályáról a csuszkoráló műútra, autóbuszra kényszerült. Ekkortól bejáró lett, a szegedi Tisza pályaudvaron raktárnok beosztásban dolgozott egészen a nyugdíjazásig, '83-ig. Kora hajnalban kelni, indulás a busszal Szegedre, azután este a tizenkét órás szolgálat után újfent az autóbuszra várva indulás haza. Amikor a konténeres részen dolgozott, még inkább előfordult a túlóra. Megfáradt ember a vasúti nyugdíjas Daka András. Ahogy lassan megered a nyelve, akként visz-sza-visszatér az eredeti témára.
-Bizonyos vagyok benne, hogy rengeteg hátrányát láttuk a kisvasút megszüntetésének. Ezt éppen az utóbbi időkben lehet még jobban érezni. A fuvarozásban, de a személyforgalomban is lett volna jövője. Most meg lassacskán már múltja sincsen. Oly hirtelen, megfellebezhetetlenül intézték a sorsát. Pedig a kisvasút 1925-től jól bírta a szolgálatot, kerek ötven esztendeig. Nem tudom, a teherfuvarozás mellett ma nem lenne-e nagy hasznára az idegenforgalomnak. Azazhogy tudom: még abban az időben is rengeteg diák járt kirándulni az itteni erdőkbe Szegedről. Megszámolhatatlanul sok csoport jött, egyszerre 10-12 kocsival. Kinek mennyire érte meg a vonal üzemeltetése, arra
csak annyit mondhatok, hogy az erdőgazdaság átvette volna, csakhogy a személyfuvarozást a vasút nem akarta átadni. Egy bizonyos, nem bolondok, akik megvették a váltóktól az utolsó sínszakaszig a kisvasutat, aztán fölépítették valahol a pestkörnyéki Királyréten.
Még bizonyságul annyit említ a tanyai emberré visszaváltozott Daka András, hogy a személy-forgalomból itt Rúzsán bejött havonta a kisvasútnak húszezer forint, és az akkortájt nem volt csekélység. Aztán csak mintegy sóhajtásként hozzáteszi, örült errefelé egyik faluban is. másikban is a tanács, hogy területet kap vissza, építményekhez jut a vonal megszüntetésével. Utóbb aztán vagy kezdtek valamit a jussukkal, vagy sem. Hagyták pusztulóba. Kesernyés ez a visszaemlékezés, ahogy Daka Andrástól halljuk. Anekdotázni nem tud, nevezetes története nincsen. Sose foglalkozott humorosabb dolgokkal, mint mondja, "a vasútnál komoly-magatartást kellett tanúsítani" Hihető és tiszteletet parancsoló már a fogalmazás is. A régi rúzsai állomásépületben ha a szobaajtót kinyitotta, már a hivatali helyiségben volt. Itt a tanyán a barackosra látni. Jobb így. A volt szolgálati lakást az idővel úgyis hagyták lepusztulni. Ha Majsán fújni kezdett a szél, a rúzsai egykorvolt állomásfőnöki szolgálati lakás szétszáradt ablakán már homokkal süvített be. (Gyenes Kálmán felvétele.)

Becsei Péter

Megjelent: Délmagyarország 1991.05.